„Erdély furcsa zuga Európának. Ma inkább szomorú, megfélemlített… Történelmében ugyan halálra ítélt, de élni akaró nép és föld, amelynek jövője van. Ennek a különös, sajátos nyomorúságában is rabul ejtő földrajzi tájnak egy kisebb egysége Kalotaszeg: ez a Vlegyásza (Bihari-havasok) alatt elterülő, a Körös és a Kalota vizei által közrefogott háromszög alakú földdarab, negyvenegy többségében magyarok lakta falujával, templomaival, temetőivel…” – Írta 1937-ben Erdély utolsó polihisztora, Kós Károly arról a csodálatos vidékről, amely a témája volt az egyik utolsó városi kollégiumok között megrendezett vetélkedőnek.

A Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium Szent Erzsébet Leánykollégiuma már évek óta hagyományosan szervezi a népművészeti témájú versenyeket, amelyek során eddig négy éven keresztül a matyók és a palócok népi kultúrájáról volt szó. Először az idén sikerült jelképesen átlépni a határokat, és a népművészet kincsestárának nevezett Kalotaszegre eljutni. Ezeken a megmérettetéseken évek óta kiválóan szoktunk szerepelni, de minden egyes évben más és más összetételű csapatot voltam kénytelen indítani, nem volt ez másképpen ezúttal sem. Ez egy kissé nehezítő tényező volt, de végül is sikerült az ideális társaságot megtalálni Azurák Dávid (10/F), Faragó Bence (10/T) és Ludányi Márton (11/F) személyében, akik ebben a felállásban még soha nem versenyeztek együtt, ennek ellenére mégis hamar formálódtak összetartó csapattá.

 

Szükség is volt rá, mert a rövid felkészülési idő során meg kellett tanulniuk Kalotaszeg földrajzát, történelmét, híres embereinek munkásságát, a falvak felépítését, templomainak külső-belső jellemzőit, a varrás-hímzés sokrétű jellegzetességeit, a női és férfiviseleteket, a famegmunkálás módszereit, és még hosszasan lehetne sorolni. A másfél heti munka viszont eredményes volt, mert a feladatokat jól sikerült egymás között megosztani, és a fiúk hamar felvették az ilyen helyzetben szükséges munkatempót. A formájukat pedig tökéletesen sikerült időzíteni, mert szinte csúcsteljesítményt nyújtva, a mezőnyt oktatva utasítottak maguk mögé mindenkit, amellyel valószínűleg bebiztosították az Év Kollégiuma cím megnyerését.
 

„A háború után Erdélyt választottam hazámul, és miután az akkori Romániában sok okból építészeti munkámmal nem tudtam a mindennapi kenyeremet megkeresni, grafikus, újságíró, kultúraszervező és végül szépíró lettem. Nem ám polihisztor, hanem amolyan mindenes, amilyenek éppen Erdélyben mindig is voltak és valószínűleg mindig is lesznek…” – írja ezeket szintén Kós Károly önéletrajzában. Szerencsére ezen sorok mondanivalója fellelhető egyes kiváló diákjaink törekvéseiben, akikkel volt szerencsém foglalkozni, ugyanis a fentebb felsorolt „fiaim” mellett sokakról elmondható, hogy több versenyen a legkülönbözőbb témákban kiválót nyújtva szinte kis polihisztorokká fejlődve öregbítik folyamatosan intézményünk hírnevét. Ilyen diákok a Neumannban mindig is voltak, és merem remélni, hogy a 20. század nagy erdélyi polihisztorának szerény nyomdokain haladva mindig is lesznek. Kívánom magunknak, hogy mindörökké úgy legyen.