Neumann János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium - Egymás szavába vágva idézik fel a program részleteit

Február 15-én, egy hideg szerdai napon a kíváncsiságtól fűtve siettünk át az osztállyal a Nivákba. Annyival tisztában voltunk, hogy a Tünet Együttessel és a Nyitott Kör tagjaival egy interaktív előadásban lesz részünk, de hogy pontosan mit is várjunk a majdnem egész délutánt kitöltő rendezvénytől, nem tudtuk.
A programhoz a nagy előadót rendezték át. A folyosón egymásra fordított asztalok, székek fogadtak, néha egy-egy mezítlábas alak suhant ki az ajtón, a lendülettől maga után húzva lila vagy kék furcsán felkötözött anyag-ruhájukat. Bevallom, kicsit félve néztünk össze. Mégis mi várhat ránk a teremben? Ami először ledöbbentett az az volt, hogy megkértek minket, vegyük le a cipőnket. Ez valamelyest családiasabb hangulatot teremtett. A társulat rettentő közvetlen volt az osztályhoz. Aztán egy történet kellős közepébe csöppentünk…
Jakab épp most érettségizett, és a végzős bulin a férfi mosdó kövén végezte. Otthon úgy érezte, megfojtják, nem bírja tovább. Kimondta, elmegy. Ezáltal nyert felvételt egy különös „iskolába”, ahol a családi kapcsolatokról beszélgetnek, a sérelmeiket osztják meg egymással, majd könnyebbülnek meg, és ahol talán megtanulnak újra bízni.
Jakabbal együtt az „órákon” mi is részt vehettünk, kifejthettük véleményünket, mivel valóban érdekelte a tanárokat és a diákokat - az őket alakító szereplőket -, hogy mi fiatalok hogyan látjuk és érezzük kapcsolatainkat, a problémáinkat pedig hogyan oldjuk meg. Talán az egyik legmeghatározóbb jelenet az úgynevezett „Kötelék óra” volt, amikor páronként kaptunk egy gumiszalagot, és azzal kellett különböző mozdulatokat tenni - például egyszerre leülni - úgy, hogy megtartjuk egymás súlyát, és nem dőlünk el.
Összességében az interaktív előadás tömény önismeret volt. Gyorsan elrepült az a néhány óra, amit a társulattal együtt töltöttünk, és sok kérdést ébresztett bennünk az otthoni és baráti kapcsolatainkról, a felnőtté válásról, a „kirepülésről”, sőt még a saját gondolatainkról is.

Csörgő Mária – Pászthy-Sipos Andrea
A balettszőnyeg széléről…

PSA: Marcsi! Annyira örülök, hogy mégis elküldted azt a pályázatot! Annak meg még jobban, hogy aztán meg is nyerted azt (kétszeresen!), és nekem adtad a délutáni program lehetőségét!

CsM: De hát mégiscsak veled konzultáltam, hogy mi lehet ez. Magamtól nem mertem volna belevágni. … Ja, de!

PSA: A Tünet Együttesről tudtam, hogy jókat csinál, szóval könnyű volt – a téli szünetben – azt mondani: jó ötlet. Azt azért nem sejtettem, hogy ilyen fontos osztályprogramok is lesznek.

CsM: Megérte mindez akkor is, ha elmaradt néhány tanítási óra.

PSA: Gyanítom többet tanult itt mindenki (beleértve minket is), mint bármilyen didaktikus órán. Olyan kérdésekről gondolkodtatott a „Mester”, amelyek minden osztályfőnöki tanmenettervezetben megjelennek. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen hatásfokkal lehetne róluk csak úgy beszélgetni. Tanítani pláne!

CsM: Meg is lepődtem az osztályomon, mert a srácok gyorsan háttérbe tudták szorítani a már kialakult iskolai szerepeket, egész hamar belejöttek a történetbe.

PSA: Nálunk beletelt egy kis időbe, amíg mertek bekapcsolódni a játékba. Nálatok mi volt az a pont, ahonnan működött a valódi ráismerés?

CsM: Nagyon erős volt az a jelenet, mikor mindenki szajkózott egy-egy családi intelmet vagy megnyilvánulást. … Én is bemondtam volna az enyémet, ha nem lett volna rajtam sem cipő.

PSA: Igen, a zokni adott egy amolyan otthon-érzést… Mi lett volna a te mondatod?

CsM: „Ezt is nekem kell megcsinálni”

PSA: Kérdőjel van a végén?

CsM: Sajnálkozójel van a végén.

PSA: Jó, azt mindenki ismeri. Gondolom. … Különben ez nálunk is fontos pont volt. Hallottam, hogy a fiatalok akarnak saját (!) mondatot figurázni ki. Megnyugtatólag hatott rájuk, hogy másnak is vannak ilyenek, és így már talán nem is bosszantja őket annyira a „sajátjuk”.

CsM: Külön poén volt, ahogy Lili vezényelte a démonokat. Erősítette és halkította, gyorsította és lassította az egyszerre elhangzó „bölcsességeket”.

PSA: Zsófi is élvezte az irányítást, a többiek pedig egész jól engedelmeskedtek neki.

CsM: És azt figyelted, hogy volt olyan gyerek, aki kiszállt, mert eltalálta a játék; más pedig éppen ekkor szállt be?

PSA: Ó, nagyon is! Sok találat volt. A döntéshelyzetek közül sokról tudtam, kit érint, de néha a reakciók voltak árulkodók. Veszélyesnek is ítéltem egyik-másik helyzetet, de a legprofibb drámapedagógusok jöttek el. Tetszett, hogy nem ítélkeznek, de terelnek, racionális és érzelmi szempontokat egyaránt figyelembe véve. Azért ez manapság nem kevés!

CsM: Nálatok milyen mélységben vetettek fel közéleti kérdéseket?

PSA: Először a felnőttség kapcsán a szavazati jog került szóba, és erre rendre vissza is tértek. Úgy volt szó politikáról, hogy nem politizáltak, de a szélsőségektől egyértelműen elhatárolódtak. Egyedül ez vállalható szerintem. … Érdekes volt, amikor a külföldi munkavállalás jelent meg egy családszimuláció során. Ez is sokakat érintett személyesen, de ha akarom (ha nem!), akkor ez közéleti kérdés, is.

CsM: Szerinted olvassa ezt valaki…

PSA: (Persze: Humán Zsuzsi!) … valaki, aki szívesen venne részt hasonló programon, esetleg szervezne ilyet?

CsM: Azt megjegyezném, hogy a „nyitott kör” ugyan egy paradoxon, de egyébként meg: www.nyitottkor.hu, ahol ezt a pályázatot is találtam.

PSA: Láttam, rendszeresen vannak hasonló lehetőségek. Én már gondolkodom, kiknek és melyik színházpedagógiai programot akarjam legközelebb, mert valóban komplex színházi nevelés mindez.